2017. augusztus 13., vasárnap

Kósza gondolatok #1 - Megfelelésvágy

Sziasztok!
Ma, egy új bejegyzéssorozatot szeretnék elindítani, amin a kósza gondolataimat szeretném bemutatni nektek. Ezek sokkal inkább költői kérdések és költői válaszok sokasága, de remélem pár embernek tetszeni fognak.



Elrontottam volna? Mondd miért esz a kétely? Miért félek? Mitől félek? A megfelelés kényszer lelkemet ezer darabra szedi szét. Ismét. Megint. Mindig. Mondd, mit nem úgy teszek, mint mások? Mondd, miért kell elviselnem a naponta érkező negatív véleményeket? És nem csak nekem. Mindenkinek! Ha mindenki, ugyan azt gondolja, mégis miért bántjuk a másikat. Miért a menő, ha te már tizen évesen cigizel? 

Miért utálsz ki, csak azért mert nem úgy gondolkodok, mint te? Miért várnak el tőlem olyat, amit én nem akarok? Miért kell másnak lennem, mint vagyok, csak azért, mert az emberek nem viselnék el a valós énem. Miért kell eljátszanom a boldog kamaszt, holott egy szeszélyes tini vagyok? Miért kell naponta azon agyalnom, hogy mi lesz holnap, ki szól be, miért szól be? Miért kell este is még az ágyamon gubbasztanom, és könnyes szemekkel azon agyalnom, hogy mit tettem? Miért kell játszanom? Mondd ki, fáj? Mondd ki, mi? 

Néha azon kapom magam, hogy csak elkezdek zokogni. Mintha a szívem azt mondaná, állj, ki kell dobnom a felesleges dolgokat. De én csak visszafojtom a könnyeim, és mosolyt erőltetek az arcomra, majd eljátszom, hogy jól vagyok. NEM VAGYOK! Kételyek közt vergődve agyalok a tegnapon, a tegnapelőttön, az az előttön, a holnapon, a holnapután, az azután. 

Félek beismerni, de egy roncs vagyok. Vannak barátaim, de magányosnak érzem magam. Vannak emberek, akik szeretnek, mégis szeretet hiányos vagyok. Vannak szüleim, akik óvnak, én mégis veszélyben vagyok. Veszélyben. Nem olyanba, hogy karambolozok a kocsival, túl sokat innék vagy hasonló. Sokkal nagyobban. Nekem ne mondja senki azt, hogy normális az, hogy tizen éves lányok/fiúk gondolkoznak az öngyilkosságon.

Vesztettem. Mert a mosoly álarcom megrepedt, és törik ki belőle az énem. A szkeptikus, a negatív, a bunkó, a szerény, a halk, vagy olykor hangos énem. És egyszer csak azt veszem majd észre, hogy ennyi volt. Üvöltök, majd a fájdalomtól, zokogok majd a csalódástól, de egyben megnyugszom. Hogy már nincs látszat, nincs valóság és hazugság, csak a szomorú igazság maradt. Akkor jusson eszedbe, amit most mondok:

Az élet nem tündérmese. A tündérmesében a gonosz bánt, az életben a valóság. Lesznek rossz napjaid, lesz, mikor azt mondod elég, hagyjatok. De mégis tovább fogod csinálni, és tudod miért? Mert valami láthatatlan madzag visszaránt, és újra jól leszel. Előbb vagy utóbb, de jól leszel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése